John Bowlby kötődés elmélete az egyik legnépszerűbb értelmezési keret napjainkban is, amikor a jelentős kapcsolatokra jellemző viselkedést figyeljük meg. Az elmélet alapja, hogy a koragyermekkorban szerzett érzelmi tapasztalataink felnőttkorban is meghatározzák, hogyan érezzük magunkat és hogyan viselkedünk a kapcsolatainkban. A kötődési viselkedés ösztönös, amelynek célja, hogy biztosítsa biztonságunkat és védelmünket, tehát evolúciós értelemben segíti a túlélésünket.
Csecsemőként úgy maximalizálhatjuk túlélési esélyeinket, ha szoros kapcsolatot alakítunk ki az elsődleges gondozónkkal, aki legtöbb esetben az anyánk, és kötődési viselkedésünk pontosan ezt a célt szolgálja.
Ennek a viselkedésnek nem az a célja, hogy megszerezzük és birtokoljuk őt, vagyis a lehető legközelebb kerüljünk hozzá. Hanem az, hogy beállítsunk egy olyan megfelelő közelséget vagy távolságot vele, amely adott körülmények között a legjobban biztosítja a biztonságunkat és védelmünket.
Az a cél, hogy egy számunkra biztonságot adó közelségbe kerüljünk a gondozónkkal. Kötődési viselkedésünk ezért az ő viselkedéséhez és ránk adott reakcióihoz igazodik.
Életünk első hónapjaiban az elsődleges gondozónk szabályozza az idegrendszerünket. Az érzelmi önszabályozásra még nincsenek meg a megfelelő eszközeink, ebben az életkorban még képtelenek vagyunk önmagunk megnyugtatására. Külső támaszunk és segítségünk ebben az a személy, aki a legtöbb időt tölti velünk. Ideális esetben érzelmi szinkronicitásba kerülünk vele, azaz érzékenyen ráhangolódik az aktuális érzelmi állapotunkra és annak megfelelően reagál ránk.
Ez az élmény beépül a jobb agyféltekéhez kapcsolódó belső munkamodellünkbe és irányítja azt, ahogyan az érzelmeinket szabályozzuk a másokkal való kapcsolatban. Azaz, azt a célt szolgálja, hogy sikeresen összehangoljuk belső állapotunkat a külső eseményekkel.
Ennek eszköze az interszubjektivitás, amely az adott esemény szubjektív és az objektív megélése közti állapot. Képesség arra, hogy a reakcióinkat a másik személyhez igazítsuk, ne csak a saját szubjektív állapotunkból reagáljunk rá, hanem figyelembe vegyük őt, és közvetlenül vele osszuk meg az élményeinket. Ne csak úgy az éterbe kiabáljuk bele a fájdalmunkat.
Kötődési stílusok
A kötődési stílus meghatározása Mary Ainsworth nevéhez köthető. Megfigyelte, hogy kötődési mintázataink egyéni eltéréseket mutathatnak stresszkeltő helyzetben.
Ugyanabban a szorongásteli helyzetben egyénenként eltérően viselkedhetünk, azaz érzelmi szabályozásunk érdekében eltérően használjuk a számunkra fontos másikat.
Bowlby azt feltételezte, hogy nem csak egy személlyel alakítunk ki kötődési kapcsolatot, tehát nem csak az elsődleges gondozónk, sok esetben az anyánk érzelmi és viselkedéses reakciójának van szerepe abban, milyen kötődési mintázatot mutatunk. Többszörösen kötődhetünk, így sajátos kötődési mintázatot alakíthatunk ki az apánkkal, a nagyszüleinkkel, a bébiszitterünkkel, a szomszéd nénivel, az idősebb testvérünkkel – bárkivel, aki tartósan és rendszeresen jelen van az életünkben és gondozási feladatokat lát el.
Többszörös kötődés esetén kötődési hierarchia alakul ki, amelyben fontossági sorrendbe állítjuk a kötődési személyeket az alapján, hogy mennyi időt töltöttek velünk, hogyan gondoskodtak rólunk, mennyi érzelmet fektettek a velünk való kapcsolatba.
Ennek azért is van jelentősége, mert ezek a kötődési kapcsolatok erőforrást jelenthetnek később, ha az elsődleges gondozóval való kötődési kapcsolatunk bizonytalan vagy dezorganizált volt.
Biztonságos kötődés
Biztonságosan kötődő kisgyerekként a gondozódtól való elválasztásodkor kifejezted a szorongásodat. A vele való újra találkozáskor pedig kifejezted az örömedet. Megnyugvást kerestél nála, fokozódott a közelség igényed egészen addig, amíg megnyugodtál. Megnyugvásod után újra neki vágtál felfedezni a világot, helyreállt a biztonságérzeted.
Biztonságos kötődőként csecsemőkorodtól stabil bázist jelentett számodra a gondozód, aki elérhető volt, amikor szükséged volt rá, szenzitíven rád hangolódott és segített, hogy csillapodjon a szorongásod.
Az első hónapokban képes volt megfelelően reagálni a jelzéseidre. Meghallotta és megértette, mire van szükséged és annak megfelelően viselkedett. Legfeljebb rövid ideig tartó frusztrációt tapasztaltál meg, amíg az első jelzésed után odaért hozzád. Kiszámíthatóan és következetesen elérhető volt számodra.
Ehhez a gondozódnak szüksége volt arra, hogy stabil kapcsolati háttér legyen mögötte. Olyan kapcsolati háló vette körül, amely segített neki abban, hogy az érkezéseddel felvett új szerepet és felelősséget elbírja.
Ritkábban ugyan, de előfordulhatott, hogy a gondozód nem kapott szociális támogatást a gondozásod során, mégis érzékeny és elérhető tudott lenni a számodra. Azonban a számára biztonságot adó kapcsolati háló elérhetősége és az őt körülvevő stressz kifejezetten fontos szerepet játszott abban, milyen érzékenységgel tudott reagálni rád.
Bizonytalan-elkerülő kötődés
Bizonytalan-elkerülő kötődő gyerekként az explorációra, a világ felfedezésére helyezted inkább a hangsúlyt a kapcsolati közelség fenntartása helyett. Függetlennek, önállónak tűnhettél, akit kifejezetten nem érint meg, hogy éppen elválasztották a számára fontos személytől.
Úgy tűnhetett, számodra nincs különösebb jelentősége, hogy elérhető távolságban van-e a gondozód, bár a szorongást ettől még másokhoz hasonlóan te is megélted.
Újra találkozáskor eltávolodtál, nem mutattál érdeklődést, tovább játszottál, és ha ő igyekezett veled felvenni a kapcsolatot, akkor elfordítottad a fejed és hideg ellenállást mutattál felé. Azt gondolhatták, téged jobban érdekel a játék, mint a vele való kapcsolat.
Csecsemőkorodtól fogva a gondozód hideg, nehezen elérhető volt számodra, aki mellett megtanultad, hogy nincs kifejezetten hatása a környezetedre annak, kimutatod-e a szorongásod, fájdalmad vagy félelmed az adott helyzetben.
Lehet, hogy hagytak sírni, hogy megtanulj egyedül aludni. Valóban megtanultad, hogy ne sírj, ne jelezz, hiszen nem reagáltak rá, a szorongásod viszont nem csökkent. A gondozód kevés érzelmet fejezett ki, érzelmileg inkább semleges volt, így nem tudta megfelelően tükrözni számodra az érzelmeidet. A szorongásod és félelmed kifejezésekor hűvösen, túlszabályozottan reagált. Depressziós gondozó mellett kifejezetten gyakran alakulhat ki ez a kötődési stílus.
Bizonytalan-ambivalens kötődés
Bizonytalan-ambivalens kötődő kisgyerekként már a gondozód jelenlétében is nyugtalan és nyűgös voltál. Igyekeztél a közelében maradni, kapaszkodtál belé, és visszautasítottad, hogy felfedezd a világot.
Az átlagnál erősebb szorongást mutattál, amikor elválasztottak tőle. Emiatt lehet, hogy hisztisnek neveztek.
Azzal, hogy kiment a szobából, másra bízott vagy egyedül hagyott számodra úgy tűnt, mintha összedőlt volna a világ. Újra találkozáskor a karjaiban sem találtál megnyugvást, feldúlt és dühös voltál, haragudtál rá és az egész világra.
Csecsemőkorodtól fogva a gondozód nehezen hangolódott rá a szükségleteidre. Sok esetben akkor volt elérhető, amikor nem volt rá szükséged, és akkor volt elérhetetlen, amikor szükséged lett volna rá.
A kapcsolatotokat a saját igényeihez igazította. Bizonytalan és kiszámíthatatlan volt az elérhetősége, ezért hiába volt elérhető számodra az adott pillanatban, erősen szorongtál amiatt, elérhető lesz-e a következőben is.
A közelség megtartása miatti aggodalom és szorongás a kapcsolatotok állandó része lett.
Lehet, hogy „szökdösött”: amikor másra bízott ahelyett, hogy elbúcsúzott volna tőled és biztosított volna téged afelől, hogy visszajön hozzád, kiosont akkor, amikor nem figyeltél oda. Így te már csak arra eszméltél fel, hogy ő nincs ott és nem is köszönhettél el tőle.
Dezorganizált kötődés
Létezik egy negyedik, kevésbé ismert kötődési stílus, amelyre szervezetlen kötődési viselkedés jellemző. Dezorganizált kötődő gyerekként lefagyhattál, megmerevedhettél szorongásteli helyzetben.
A gondozóddal való kapcsolat és a szorongáskeltő helyzet egyaránt félelmetes volt számodra.
Sem közeledni, sem távolodni nem mertél. Tehát a kötődésben és az explorációban is tehetetlennek érezted magadat.
Ez egy belső vívódáshoz vezetett, hiszen éppen az a személy jelentett fenyegetést a biztonságodra, akitől remélhetted volna a biztonságot és védelmet, amikor a világban kicsinek és törékenynek érezted magad.
Jellemzően elhanyagoló vagy bántalmazó volt a gondozód, aki bizonytalanul, kiszámíthatatlanul és következetlenül volt melletted. Folyamatosan készenléti állapotban voltál, mert sosem tudhattad, éppen milyen állapotban közelít hozzád. A viselkedéseddel nem tudtad befolyásolni a büntetést és bántalmazást, amit tőle kaptál, mert az helyzettől függetlenül, a saját aktuális érzelmi állapota szerint változott. Nem tehettél arról, hogy bántott, és úgy érezted, nem tehetsz ellene sem. Miközben ösztönösen vágytál a kötődésre, a kapcsolatra, a biztonságra és védelemre tőle, amit nem adott meg neked.
Kapcsolódó tartalom
Ha kíváncsi vagy, milyen a kötődési stílusod, töltsd ki a Kötődési stílus kérdőívet, amit ide kattintva érhetsz el.
A bejegyzés a Debreceni Egyetem Pszichológia Intézet oldalán megjelent Dr. Kondé Zoltánné dr. Inántsy-Pap Judit (2008) A kötődés c. cikke alapján készült, amit ide kattintva olvashatsz el.
