Párkapcsolatban társas magányt élhetünk meg, amikor érzelmileg nem tudunk egymáshoz jól kapcsolódni. Azt gondolhatnánk, hogy ez csak akkor történhet meg, ha nem töltünk együtt elég időt, nincsenek közös élményeink, nem tudunk érdekes vagy izgalmas témákról beszélgetni.
A valóság az, hogy az együtt töltött idő érzelmi mélység és tartalom nélkül kiüresedik.
Tehát nem az együtt töltött idő mennyisége számít csak, hanem annak a minősége is. Érzelmi tartalom nélkül azt érezhetjük, hogy bár elég időt töltünk együtt, érzelmileg mégis magányosak vagyunk a partnerünk mellett.
Ha kívülről nézve úgy tűnik, minden megvan a párkapcsolatban, amire vágyhat egy ember, lelkiismeretfurdalást érezhetünk a hiányérzetünk miatt. Kifejezetten igaz lehet ez akkor, ha anyagi és egzisztenciális stabilitás van a kapcsolatban, utazással, programokkal, szórakozással. Azt gondolhatjuk, biztosan csak a saját gondolkodásunkat és hangulatunkat kell rendbe tenni, ezért lehet, hogy pszichológiai konzultációra jelentkezünk, hogy „szereljék” meg bennünk, ami elromlott. „Szereljék meg”, hogy boldogok tudjunk lenni ebben a párkapcsolatban, hálásabbak legyünk, és értékelni tudjuk azt a sok szépet, amit együtt megélünk.
Az érzelmi hiány viszont nem tölthető fel magunkra erőltetett hálaérzettel.
Érzelmi hiányban, ha a félig üres poharat félig telinek akarjuk látni, és elfordítjuk a figyelmünket a párkapcsolatban arról, ami fáj, akkor a hiány nem enyhülni fog, csak még erősebben fájni.
A társas magány az érzelmi intimitás fejlesztésével oldható fel.
Fontos, hogy megtanuljuk felismerni a negatív érzelmi állapotainkat, hozzákapcsoljuk a kiváltó eseményekhez, és megfogalmazzuk a partnernek, mire lenne szükségünk ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat.
Például,
ha a sírásra rendszerint úgy reagál, hogy elvonul egy másik helyre, esetleg racionálisan elmagyarázza előtte, milyen megoldási lehetőségek vannak, amivel enyhíthető az érzés, majd egyedül hagy, akkor ettől elhagyatottnak és csalódottnak érezhetjük magunkat. Ebben a helyzetben úgy tudjuk erősíteni az érzelmi intimitást a kapcsolatban, ha elmondjuk, hogyan érezzük magunkat, amikor így viselkedik, és mire lenne valójában szükségünk.
Például arra,
hogy egyszerűen csak hozzon egy zsepkendőt, üljön le, öleljen át, és várja meg, amíg enyhül a sírás. Ahelyett, hogy elterelné vagy tompítaná a fájdalmas érzéseket, engedje meg azoknak a megélését.
Az érzelmi intimitás akkor fejlődik igazán, ha a partner fájdalmas érzelmei számára is van tér és idő a párkapcsolatban. Tehát, nem csak az a fontos, hogy egyikünk megtanulja kifejezni az érzelmeit és a szükségleteit, hanem az is, hogy a másik számára is biztonságot teremtsünk.
A nemi sztereotípiák miatt a férfiakban az érzelmek kifejezése gyakran a gyengeséggel kapcsolódik össze.
A gyermekként szülői felelősséget magukra vállaló, azaz parentifikált emberek szintén vihetik magukkal felnőttkorukra azt a hiedelmet, hogy nekik mindig erősnek és támaszt adónak kell lenniük. Úgy gondolhatják, hogy a saját fájdalmuk kifejezését már nem bírja el a kapcsolati rendszer.
A hideg, érzelemszegény, elkerülő gyermekkori kötődési kapcsolat szintén hozzájárulhat ahhoz, hogy felnőttként kihívást jelentsen az érzelmek őszinte és nyílt kifejezése.
Előfordulhat, hogy a társas magány érzése a párkapcsolatban csak az egyikünk számára jelent problémát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mi vagyunk a probléma forrása vagy oka, ugyanakkor azt sem, hogy egyszemélyben a partner lenne érte a felelős. A kettőnk között kialakult kapcsolati dinamikából született meg a társas magány, amibe mindketten beletettük a saját részünket.
Nem célravezető bűnbakot és hibást keresni.
Ha fontos számunkra a párkapcsolat fejlesztése, célszerűbb arra fordítani a figyelmet, hogyan, milyen viselkedéssel, érzelemkifejezéssel vagy kommunikációs stílussal teremtettük meg együtt ezt a magányt, és milyen változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy érzelmileg közelebb kerüljünk egymáshoz.
A cikk részben idézett formája megjelent a nlc.hu oldalán is.
